Leírhatatlan érzés besétálni egy kész házba, ami 1 hónapja még atomjaira szét volt szedve és aminek a leendő kinézetéről csak a fejemben volt valami kép. Hiába voltak még az utolsó pillanatban is idegeskedések és problémák, a végeredmény tényleg mindenért kárpótolja az embert. Azt, amikor egyedül vagy a saját házadban, ami frissen van festve, csempézve, ahol előszőr világítanak a lámpák, és aminek az ablakát előszőr suvickolod, nem lehet csak szavakkal elmondani. Az egy dolog, hogy elmesélem, mi mindent idegeskedtem végig a megfelelő ember megkeresésétől, a munka összehangolásán át az anyagbeszerzésig, Ez önmagában nem adja át azt, ami ilyenkor az emberen keresztül megy. Nagyon rossz érzés volt, hogy most egy darabig nem megyek. Hogy úgy kell bezárnom az ajtót, hogy most jó két hónapig nem fogom látni. Rossz volt otthagyni és nem értem, hogy miért volt olyan érzés benne mint, amikor kiköltözünk egy helyről és utoljára csukjuk be az ajtót magunk mögött. Hisz én ide még vissza fogok jönni. Még rengeteg meló lesz vele. Már ősszel fogják a felügyeletünk nélkül folytatni a munkát, de tavasszal is lesz még rajta rengeteg feladat. Szóval nem értem, de mindenesetre egyszerre volt jó és rossz együtt.
Mindesetre adrenalinnal rendesen ellátott. Már alig várom egyrészt a következő lépést ezzel a házzal kapcsolatban, de még jobban a következő házat. Legszívesebben most azonnal neki esnék egy másiknak. Az biztos, hogy én átalakítani akarok.... újat építeni annyira nem. Felújítani. Ezt nekem találták ki. :)
